„Nyílt levél…”

Megjelent a Népszabadság című napilapban 2009. május 22-én.

2009. május 22-én ünnepel a magyar reformátusság. Ünnepli a most létrejövő „Magyar Református Egyház”-at, melynek Debrecenben ülésező Alkotmányozó Zsinata kimondja a részekre, különböző országokba szakadt magyar reformátusok egységesülési szándékát. Az ünnep jelmondata: „Krisztus a jövő-együtt követjük Őt!” Ez az ünnep indított e levél megírására.

Főtiszteletű Püspök Úr!

Jézus Krisztus hitben való követése minden ember számára adott lehetőség. Ajándék. Kegyelemből hit által élni ajándékozó és megajándékozott egymásra találásának csodája: Isten és ember együttműködése a teremtett világért. Ezt a csodát reformátusként megélni különleges lehetőség és felelősség is egyben. Magyar reformátusnak lenni pedig e különleges lehetőséggel és felelősséggel együtt járó küldetés: az elküldő Krisztus felhatalmazásával élni, cselekedni és mintát mutatni azok között, akik nekünk adattak elődnek és utódnak, kor- és sortársnak, barátnak és ellenségnek.

Magyar reformátusként Krisztus-hívő testvéreinkkel egyszerre és egyként kapaszkodunk a közös gyökérzetbe, ami maga Krisztus. És miközben táplálkozunk belőle, megteremhetjük a hitünk jó gyümölcseit azoknak, akik itt, velünk és közöttünk várnak, vágyakoznak azokra.

Jó érzéssel, egészséges büszkeséggel mondhatjuk, hogy a mi hitünk gyümölcse a reménytelenség ellenére való reménység meghirdetése és sajátos értelmezése, mely új összefogást, új nemzettudatot adott a XVI-XVII. századi Magyarországnak. A mi hitünk gyümölcse a Krisztusban kapott szabadság helyi értékekre történő leképezése, mely az ország és a hivatalosan még nem is létező Európa végsőkig tartó védelmében, és az oly sokáig hiába vágyott szabadság és függetlenség eszményének zászlóra tűzésében valósult meg. És a mi hitünk gyümölcse a jövőért felelősen cselekvő közösségi gondolkodás és gondoskodás működő modelljének felmutatása is, mely a nép iskoláiban kiművelt emberfők képzésével igyekezett tenni az önsorsát mindig elrontani képes lélek és akarat ellen. És persze a tolerancia eszményének elterjedésében és a magyar irodalmi nyelv megteremtésében játszott elévülhetetlen szerep, a polgári gondolkodás meghonosításában mutatott példa sok egyéb „gyümölcs” mellett hálára indító, megemlékezést, ünnepet generáló események.

De tessék mondani miért az a „Magyar Református Egyház” Alkotmányozó Zsinatának gyűlése? Mi ez a gyűlés egyáltalán? És mire való, mire

jó? A meghirdetett nagy ünnepen mit ünneplünk?

Azt mondja az elfogadásra előkészített alkotmány tervezete, hogy a “Magyar Református Egyház” a csatlakozó részegyházak zsinati közössége. A közös zsinat pedig a “Magyar Református Egyház” alkotmányozó és törvényhozó testülete, melynek hatáskörébe tartozik a közös alkotmány elfogadása, ennek módosítása. Törvényt alkot mindazokban a közös kérdésekben, amelyekre a részegyházak legmagasabb szintű testületei (zsinatai) felhatalmazzák.

Ez szép és jó, méltánylandó és örvendetes szándék. De ez az alkotmány tervezet azt is mondja, hogy a részegyházak megtartják önállóságukat és függetlenségüket belső szervezeti rendszerük kialakításában. Továbbá, hogy a részegyházak önállóak választási rendszerükben, egyházkormányzati tevékenységükben, a szolgálai ágak belső szabályozásában, az egyházfegyelmezésben, a gazdálkodásban. Magyarán: mindenki önálló marad. Önállóan gazdálkodik, választja tisztségviselőit, intézi fegyelmi ügyeit és végzi sajátos misszióját. A szép és nemes gesztus ellenére tehát semmi sem változik. Illetve valami mégis: megválaszolásra váró kérdések egész sora vár tisztázásra. Többek között, hogy van-e jogi személyisége az új egyháznak? Ha van, hol kerül bejegyzésre, ki képviseli, miből gazdálkodik, milyen felelősséggel tartozik és kinek?

A sor még folytatható, de így is felmerül a kérdés: miért nem lehetett ezt az alkotmányozó zsinati gyűlést harsány külsőségek nélkül szép rendben és méltóságban megtartani? Magunk között. Mert a gesztus elsősorban nekünk fontos. Szóval miért nem lehetett normális körülmények között elfogadni az alkotmányt, majd, ha már előtte nem sikerült legalább utóbb, az elfogadást követően megismertetni azt a részegyházak gyülekezeteivel? Miért nem lehetett legalább utóbb véleményeztetni, és a gyülekezetek véleményének felhasználásával is módosítani azt mindaddig, amíg a leginkább célravezetőnek nem érezzük véglegesült formájában? S aztán várni, hagyni, hogy az alkotmány életünk része legyen. Várni, hogy kiderüljön van, volt értelme a közös zsinatnak. S, ha dolgainkon és szolgálatunkon visszatükröződik majd az új alkotmány jogossága akkor lehetne ünnepelni. Jöhetne, s talán jönne is magától a hálaadás és talán még a nagy vonulás gondolata is. Megmutathattuk volna magunkat ünnep közben miután megmutattuk magunkat szolgálatunk végzésében, a reménység hirdetésében, közösségvállalásban, célramutatásban, az igazi szabadság felmutatásában. Jönne az ünnep igénye belülről. Így a mi mostani esetünkben szinte kötelezőnek tűnik az ünnepi elvárásnak való megfelelés. Nem belülről fakad.

Főtiszteletű Püspök Úr!

Ünnepet elrendelni császárok, pápák és a történelem sötét időszakaiban diktátorok szoktak. Az egyház ura Jézus Krisztus nem rendelt el semmilyen ünnepet. Várakozásra, emlékezésre és hálaadásra kérte az Övéit. Alig egy hét múlva itt a pünkösd. Közel az Ő lelkének, a Szentlélek kitöltetésének ünnepe. Isten adja az Ő Lelkét minden embernek megismételve a teremtésben már megmutatott gesztust. Lelke által adja magát. Lelke által cselekszi, hogy érthető és elfogadható legyen a Krisztusban jelenvalóvá lett kegyelem. Lelke által munkálja, hogy annak elfogadása teremje meg a maga jó gyümölcseit mindenütt. Ahol az egység Lelke munkálkodik emberek által, ott Isten van jelen.

A Lélek, nekünk is adatott. Nekünk, küldetéses magyar reformátusoknak. A Lélek nekünk is adja az Istennel s a másik emberrel összekapcsoló valóságos erőt, a szeretetet. A szeretet pedig nem más, mint az Isten ‘Alkotmánya’. Hagyjuk ezt az ‘Alkotmányt’ érvényesülni határon innen és határon túl!

Addig azonban, amíg ez az alkotmány, a szeretet alkotmánya hatályon kívül van helyezve mindennapi tevékenységünkben, amíg az emberért, világért

végzett szolgálatunkat strukturális problémák látszólagos megoldásával helyettesítjük, amíg az igazság mérlegelésénél minden esetben más súlymértéket használunk, amíg a presbitereink, választott tisztségviselőink többsége által sem ismert részegyházi törvények adott helyzettől függően kijátszhatók, amíg aktuál politikai ítéletek meghozatalára vállalkozunk, de nem tudunk aktuális társadalmi problémákról használható véleményt alkotni, amíg hallgatásunk és érdektelenségünk

észrevehetetlenné változtat bennünket a hétköznapokban, amíg temető és eskető szolgáltatókká degradálódunk az egyházhoz nem kötődő emberek számára, és amíg püspök püspök ellenlábasává válik immár nemcsak a részegyházban, hanem a részegyházak közötti-fölötti Magyar Református Egyházban is, addig nekünk nem új alkotmányra, hanem a régire, az egyetlenre, az első pünkösdkor ratifikáltra, az Isten alkotmányára, a szeretetre van szükségünk. De arra nagyon. Adja Isten, hogy szükségünk megelégítessék!

Mikepércs, 2009. áldozócsütörtökén

Czapp József