2020. 12. 08.

Jób könyve 29. fejezet
Jób visszagondol régi boldogságára
1Jób folytatta beszédét, és ezt mondta: 2Bárcsak olyan volnék, mint amilyen hajdan, mint mikor még Isten vigyázott rám! 3Amikor mécsese világított fejem fölött, sötétben is az ő világosságánál járhattam; 4mint amilyen ifjúkorom idején voltam, amikor Istennel közösségben élhettem sátramban; 5amikor még velem volt a Mindenható, és körülöttem voltak gyermekeim; 6amikor lépteim tejszínben fürödtek, és mellettem a kősziklából is patakokban ömlött az olaj. 7Amikor a városkapuhoz mentem, és elfoglaltam helyemet a téren, 8ha megláttak az ifjak, hátrahúzódtak, az öregek pedig fölkeltek, és állva maradtak. 9A vezető emberek a beszédben megálltak, és szájukra tették a kezüket. 10A fejedelmek hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt. 11Aki csak hallott rólam, boldognak mondott, és aki csak látott, jó bizonyságot tett rólam. 12Mert megmentettem a segítségért kiáltó nincstelent és az árvát, akinek nem volt támasza. 13Az elhagyatott áldása szállt rám, és az özvegy szívét felvidítottam. 14Igazságot öltöttem magamra, jogosságom palástként és süvegként borított be engem. 15A vaknak szeme voltam, és lába a sántának. 16Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam. 17Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt. 18Azt gondoltam, hogy fészkemmel együtt halok meg, és mint a főnixmadár, sokáig élek. 19Gyökerem a vízig nyúlik, ágaimra éjjel harmat száll. 20Dicsőségem ifjú marad, akárcsak én, íjam is folyton megújul kezemben. 21Figyelmesen hallgattak rám, elnémultak, ha tanácsot adtam. 22Beszédem után nem szóltak tovább, szavam harmatként hullott rájuk. 23Úgy vártak engem, ahogyan az esőt, ahogy tátott szájjal a tavaszi esőt lesik. 24Ha rájuk nevettem, nemde bízni kezdtek, ha derűs volt az arcom, ők sem szomorkodtak. 25Én döntöttem el, mikor mit tegyenek, és én ültem élükön; úgy laktam közöttük, mint a katonái közt a király, mint aki gyászolókat vigasztal.

A zsidókhoz írt levél 7. fejezet, 1-10
Krisztus főpap Melkisédek rendje szerint
1Mert Melkisédek, Sálém királya, a magasságos Isten papja volt az, aki a királyok leveréséből visszatérő Ábrahám elé ment, és megáldotta. 2Ábrahám pedig tizedet is adott neki mindenből. Melkisédek neve először ezt jelenti: igazság királya, aztán Sálém királya, vagyis békesség királya. 3Sem apja, sem anyja, sem nemzetsége, sem napjainak kezdete, sem életének vége nincs, mivel pedig hasonló az Isten Fiához, pap marad mindörökké. 4De gondoljátok meg, milyen nagy ember az, akinek Ábrahám, a mi ősatyánk tizedet is adott a zsákmány legjavából. 5Azoknak, akik Lévi fiai közül kapják a papságot, szintén van parancsuk arra, hogy tizedet szedjenek a néptől a törvény szerint: ebben az esetben tehát saját testvéreiktől, jóllehet ők is Ábrahámtól származtak. 6De az, aki nem közülük származott, Ábrahámtól vett tizedet, és azt áldotta meg, aki az ígéretet kapta. 7Márpedig minden vitán felül a nagyobb áldja meg a kisebbet. 8Itt halandó emberek szednek tizedet, ott pedig az, akiről bizonyságunk van, hogy él. 9És hogy úgy mondjam, Ábrahám személyében a tizedet szedő Lévi is tizedet adott, 10mert már jelen volt ősében, amikor Melkisédekkel találkozott.