Az ember tragédiája

Nem az az az igazi tragédia, hogy meghalunk, hanem az, hogy nem tudunk jól meghalni, pedig lehetne! Csak egy ókori példát idézek: Szókratészt halálra ítélték, kezébe adták a méregpoharat, igya ki és az végez vele. A barátai körülállták és sírtak, és ő ezt mondta: „Ne sírjatok! Ha meghaltam, mutasstok be hálaáldozatot az isteneknek, mert az életnek nevezett betegségből kigyógyultam.” Így ment a halálba: kigyógyulok az életből! Az életnek nevezett betegségből kigyógyulok! Ha így tudnánk menni a halálba, akkor nem volna tragikus feszültség, de valamit elfelejtettünk, vagy valamit még nem tanultunk meg. Van valamiféle tudatunk a halál felől, és ez a tudat teszi tragikussá az egész ügyet. Az állat is elpusztul, de nem tudja. Az ember elpusztul úgy, hogy azt már előre tudja. És a tudattól számítva a halálig megromlik az élete e tudat által…..Amikor a halál kérdésével foglalkozunk, ne kívánjunk „tudományt” sem az orvosoktól, sem a természettudósoktól, sem pedig a teológusoktól! Ne kívánjunk tudományt! Amikor meghal valaki, az orvos megállapítja: „itt véget ért az élet”. Nem jól beszél, nem pontos a szava. Azt kellene mondania: itt véget ért a tudományunk. Az nem biztos, hogy véget ér minden! ……..No, de ne álljunk mi hívők sem gőgösen oda, hogy „félre veletek tudósok, mi tudjuk!” Ez sem igaz, mi sem tudjuk. Ne kívánjunk tudományt halál közelségében, mert amiként az orvosnak nincs tudománya arról, hogy amikor az agyműködés és szívműködés megáll, azután mi van, nekünk sem „tudományunk” van róla! Jó lenne komolyan venni a Bibliának azokat az Igéit, amelyek alázatra, csöndre intenek minket. „Isten gyermekei vagyunk, de nem tudjuk még, hogy mi lesz velünk”; vagy a Korithusi levélben van az a szép vers, Pál apostol írja az 1. Korinthusi levél második fejezetében: „ Amit szem nem látott, fül nem hallott, emberek szíve meg sem gondolt, azt készítette Isten az Őt szeretőknek”.